Szeretném megismertetni veled Nagy Pál egy írását, melynek címe “Isten Arca” és ez az egyik kedvenc történetem tőle. De kicsoda G. Nagy Pál és mit jelent a “G” betű a neve előtt?

1936-ban született Gyód községében és tanítóképző főiskolát végzett. Az UFO-kkal kapcsolatos érdeklődése egy 1948-as észlelésére vezethető vissza, amikor gyerekként két, óriási fénylő gömböt észlelt az éjszakai égbolton, amelyek bevilágították az egész környéket. A jelenségnek több tucat ember volt a szemtanúja. Pál a későbbiekben cikkeket kezdett el gyűjteni a témáról, amiket saját megjegyzéseivel látott el, végül könyvbe kötötte őket. Ez lett az “Ufológia 1967-1975“, amit hivatalosan sosem jelentetett meg. A paleoasztronautika témáját is boncolgatta, de a jelenségeket illetően konklúziója a következő volt: “A magam részéről azt fogadom el, hogy nem minden ufójelenség más égitestről érkezett értelmes lények járműve. A közölt anyagok között viszont van egy sor olyan, amelyik nem magyarázható másként, minthogy feltételezzük egy fejlettebb, űrben élő civilizáció létezését, s időnkénti látogatását a Földre.”

Pali bácsi aktív résztvevője volt a nyolcvanas- és kilencvenes évek sci-fi mozgalmának, több írása is megjelent az ilyen tematikájú újságokban és még a magyar sci-fi nagy alakjával, Preyer Hugoval is levelezett. 1988-ban publikált az akkor induló Elixír újságban, majd pedig a kilencvenes évek Ufómagazinjában is felbukkant a neve. Továbbá környezetvédelmi és oktatási lapokba is írt. Cikkeit a neve mellett “G” betűvel látta el, ami Garé községet jelzi, ugyanis élete nagy részét – Gyód és Siklós után – ott élte le. Egy ideig kisebb hírnévre tett szert – interjúkat készítettek vele, TV-ben és rádióban is szerepelt -, mivel azonban sci-fi írásainak nagy részét nem tudta kiadni, ezért a kilencvenes évek második felében abba hagyta a publikálást. Érdeklődése az UFO-k iránt azonban soha nem szűnt meg. G. Nagy Pál 2012-ben hunyt el.

Ha még több információ érdekel G. Nagy Pálról, a korszakról, amiben élt és az UFO-król, akkor elolvashatod a Magyar UFO Akták c. könyvemben, amit az alábbi linken vásárolhatsz meg:

https://www.magyarmenedek.com/products/16190/Magyar_UFO_aktak_-_Miskolci_Laszlo.htm

Pali bácsi kiadatlan műveihez, levelezéseihez és további információkhoz fiától jutottam hozzá, aki nekem ajándékozta a teljes hagyatékot. Ez valójában több száz oldalnyi anyagot takar. Nemcsak egy érdekes embert ismerhettem meg az iratokból, akinek számtalan furcsa élménye volt az élete során, de belepillanthattam kiadatlan írásaiba is. Egyik kedvencem “Isten Arca” című műve. Amikor először elolvastam ezt a rövid történetet, libabőrös lettem, teljesen átéreztem minden sorát és vizuálisan láttam magam előtt minden egyes részletét. Pál egy olyan pillanatot kapott el, amikor az ember rádöbben az őt körülölelő csodára, a természet szépségére, az az mögött megbúvó Mindenségre. Következzen Isten Arca, hátha Te is rátalálsz!

“Ülök az íróasztalomnál és töprengek, jegyzetelgetek. Tudományos probléma foglalkoztat. Úgy találom, hogy elérkezett az ideje a vázlatkészítésnek, mert belül olyan érzés kerített hatalmába, mely azt sugallta: sikerül megfognom a „fantomot”. Munkacímnek a következő szót írtam a lap tetejére: „Nihil”. „A plazma az anyag negyedik halmazállapota. Valóban? A plazma nem anyag, hanem szubsztancia. Egy ilyen halmaz értelmet hordozhat. Jánossy Einstein után is ragaszkodott az éterhez. Én az étert inkább nevezném plazmának. Ha az emberi testben ez a szubsztancia megtalálható, akkor azonosítható a lélekkel és ez képezi a szervezet motorját. Az anyag csak a test vezérlőrendszere, amit a plazma ural. A plazma összetartó ereje az elektromágneses tér. Az UFO-k lehetnek kóborló plazmatestek, amik időnként foszforeszkálnak, világítanak. A plazma kvantumokból áll, akárcsak a foton vagy a gravitron. A két utóbbi a plazma megnyilvánulási formája.”

Amint magamba szállottan bámulok a semmibe, látván a napsütötte udvart az orrom előtt néhány méterrel az ablakon túl, arra eszmélek, hogy egy alak húzott el a tornácon az ajtó irányába. Egy megtermett férfi, akit figyelmem elkalandozása és annak gyors járása miatt nem tudtam igazán szemrevételezni. Éppen csak eljutott a tudatomig, hogy vendégem érkezik. Mivel meleg volt, a bejárati ajtót egy vékony függöny takarta, hogy a levegő igen, de a legyek és szúnyogok ne találjanak be. A dolgozószobám ajtaja pedig – szokás szerint – tárva-nyitva. Nem várhattam ajtónyitogatást, de kopogtatást sem, ha már elmulasztotta megnyomni az utcán a csengő gombját. Egyik megtermett haveromra gondoltam hirtelen, aki úgy jön-megy nálunk, mintha otthon lenne a lakásomban, ezért felesleges csengetnie vagy kopognia. Lassan balra fordítottam a tekintetemet az ajtónyitás felé arcomon üdvözlő mosollyal. Igen ám, de a következő pillanatban ezek a vonások meglepetéssé rendeződtek át. A nesztelenül érkezett alak már a belső, széles küszöbön állt, s meresztette rám égszínkék íriszét, mint valami kígyóbűvölő. Alabástrom bőre a szőke hajzat alatt is rikítónak tűnt. Öltözéke egy ezüstös overállból állt, melyet mellén, csuklóin és bokáin tépőzár rögzített. Lábán citromsárga sportcipő éktelenkedett. Agyam igyekezett a maga korlátozott sebességével néhány néma másodperc alatt kutatni az illető mineműségét, de hiába. Iparosnak nem tudtam elképzelni, mert egyre a „Bohóc” fogalom tolakodott a homloklebenyem mögé. Nem, mintha hittem volna, hogy valódi bohóc áll előttem, de még ehhez a szakmához, hivatáshoz hasonlított legjobban a külleme. Mikor ezt lerendeztem magamban, a viselkedését feszegettem. Nem kopogott, nem köszönt. Nyilván régi ismerősöm, akit nem vagyok képes azonnal beazonosítani, s ő élvezi ezt a helyzetet. Ezért bámul rám még mindig meredten, mozdulatlanul. Várja, hogy agyam megvilágosodjon, s felkiáltsak örömömben. Gondolataimban óriási sebességgel peregtek a képek, de az arc nem ugrott be. Valahogy a mimikája se igazán éreztette velem, hogy ismerős lenne. Túl merev volt a sápadt, szabályosan szép arc. Csak a tekintete árulta el, hogy él, egyébként akár szobornak is nézhettem volna. Éppen megfogalmazódott bennem a kérdés: „-Kihez van szerencsém?”, de nem volt időm feltenni. Egyet lépett felém, felkapta előlem az asztalról a néhány soros jegyzetemet, s arca elé tartva, mint egy rövidlátó, végigfutotta tekintetével. Olyannyira furcsállottam viselkedését, hogy belém szorult a szó, képtelen voltam megnyikkanni. Nem volt viszont bajom a szememmel és az agyammal. Láttam, amíg olvas, arcvonásai megkeményednek, s összevonja szemöldökét. Miután a végére ért, egy pillanatig még farkasszemet nézett velem, majd a papírlapot visszadobva az asztalra megszólalt. „- Badarság.” Így, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. Megjegyzése indulatot váltott ki belőlem, s fejemet elöntötte a forróság. Hogy jön ahhoz egy ilyen suhanc, aki minimum harminc évvel fiatalabb nálam, hogy ilyen gorombán leminősítse a gondolataimat, még ha azok valóban hibásak is? Mit képzel magáról ez a pökhendi alak? Már-már megmondtam neki a magamét, mikor újfent megelőzött: „- Maga Isten arcát keresi, nemde?” Egyszerűen nem jutottam szóhoz. A megjegyzéstől éppen hogy nem állt meg bennem az ütő. Mi az, hogy Isten arcát keresem? Miféle őrültség ez? Én a tudományos igazságot kutatom, s nem Isten arcát. Mi köze Istennek a tudományhoz? „- Nézett már tükörbe?” – folytatta rezzenéstelen arccal. „- Gyönyörködött már harmatcseppben? Elbűvölték egyszer is a tarka pillangók?” „- Ki maga és mit akar?” – sikerült végre kinyögnöm. „- Nem vagyok sem több, sem kevesebb, mint egy harmatcsepp a hajnali füvön, egy tarka pillangó a nyíló virágon vagy egy arcmás a tükörben. Isten arcát kereste, hát az vagyok.” „- Kedves betolakodó, elég a mellébeszélésből!”- szóltam keményen. „- Ön úgy érkezett ide, oly nesztelenül, mint egy nyári szellő, de úgy is viselkedik, nem okosabban. Lenne szíves közölni végre jövetele célját?” Egy-két másodpercig ismét rám szegezte vakítóan kék szemét, arcán sötét árny suhant át, majd így szólt: „- Teljesen felesleges. Maga semmit sem ért. Nem akarom megsérteni, de olyan oktalan, mint a vázlatban szereplő gondolatai. Alapvető tévedéseknek az áldozata, mint oly sokan az emberek közül. Jegyezze meg! A világ más, mint amilyennek tudja, hiszi vagy óhajtja. Érti? Más!” „- Ezért kutatom” – mondtam, de talán már nem is hallotta, mert mintha légörvény keletkezett volna a küszöbön, eltűnt, s már csak az ablak előtt láttam elsuhanni az utca irányába. Gyorsan felpattantam, kirohantam. Kinéztem az utcára, mely abban a pillanatban éppen néptelen volt. Sem embert, sem állatot, sem járművet nem láttam sehol. Őt sem. Álltam néhány percig, mint akit furkósbottal kólintottak fejbe, aztán elindultam a kertbe pillangó lesre. Nem jó túlfeszíteni a húrt. Sétálgattam, nézelődtem, gyönyörködtem a természet csodáiban, melyek mellett oly sokszor megy el az ember anélkül, hogy lelkében felüdülést okozna a látvány gyönyöre. Én most részesültem ebből az ajándékból, noha bármerre néztem, minduntalan ott lebegett a képben az elbűvölően kék szempár: virágon, levélen, bogáron egyaránt, s fülembe csengett bölcs kinyilatkoztatása: „A világ más…” Az Isten arca..fogalmazódott meg bennem önkéntelenül, s azon kaptam magam, hogy felszabadultan mosolygok. Leheveredtem a néhány nappal korábban lenyírt gyepre, s henteregtem, bukfenceztem, mint valami kisgyermek. Az eszembe se jutott, hogy a szomszédok megláthatnak. Néha feltolult bennem, hogy az egész jelenet nem volt más, mint a fáradt idegek játéka, pszichózis, hallucináció, de ezt a pokolian sötét képtelenséget mindig elkergette a rekeszizom önkéntelen rángatózása. Hangosan kacagtam. Felszabadultan nevettem a bensőmben megfogant boldogságtól. Igazán önfeledten viselkedtem, s úgy ítéltem meg akkor, nincs benne semmi megbotránkoztató. Elvégre az ember nem minden nap fedezi fel az Isten arcát. Nekem sok év után egyszer ismét sikerült. Szerencsém volt észrevenni a csodálatos természetet. Sikerült hallanom a tücskök ciripelését, érezni a virágok illatát, s magamba fogadni a rengeteg színt, mely körülöttem tobzódott, hogy lelkem is színessé, illatossá és hangoktól csilingelővé váljon. Igen, azonosultam Isten arcával. Hála az ismeretlennek, a jelenésnek. Akkor ott szerettem és keblemre öleltem a Világot, jót és rosszat együtt. Közben erősen éreztem, hogy a jó van túlsúlyban, amitől én is jónak, szépnek és főleg nagyon boldognak éreztem magam. A rossz csak kontrasztnak kell, hogy felismertesse velünk a jót. Így történt, s azt hiszem, nem álmodtam, bár az ember sohasem lehet biztos önmagában. A valóság és az álom szívesen alkot egyveleget, s legyen ember a talpán, aki szétválogatni képes őket. Ez egyébként sem az én feladatom. Így történt és kész.”