Hiszem azt, hogy mindenki lényeges szerepet tölt be az Univerzumban és hogy bizonyos okkal és céllal testesültünk itt meg. Persze a világ nem ezt mutatja, annyira eltorzulttá vált, így csupán valamiféle rózsaszín maszlagnak tűnhet ez a gondolat az olyan emberek számára, akik nem éppen spirituális beállítottságúak. Mégis hiszem, hogy az emberiségnek egységet kellene alkotnia. Az Egység által juthatunk előre, gondoljunk csak bele: együttes erővel hány embertársunkat menthetnénk meg; megfelelő módon élhetnénk a Földön, nem pedig kizsákmányolva azt; közös erővel és óriási összefogással számos tudományos és globális problémára megoldást találnánk és méltó módon indulhatnánk el a csillagok felé. Csakis az Egységtudat által kerülheti el az emberiség a végső pusztulását. Különben a világ örökre ilyen marad: ember embernek ellensége, káosz, gőg, éhínség, fegyverkezés és sorolhatnám a negatívumokat….Persze tudom, ez is kell a kontrasztnak, mert hát hogyan értékelhetnénk a jót és a pozitívumot, ha nem ismernénk az ellentéteket? De mégis, az emberi fajnak Egyként kellene léteznie!

Kissé elgondolkozva, azt hiszem, hogy ez a nézet mindig is bennem volt valamilyen formában. Lehet, hogy nem voltam spirituális, lehet nem foglalkoztam a lélek fejlődésével és önismerettel, lehet nem érdekelt semmilyen magasabb értékű dolog a világon, de mégis, az Egység tudata és gondolata már ott motoszkált a lelkem mélyén…

Tinédzser és lázadó korszakomban imádtam a punk zenét. A koncertekről és az alkoholról sosem mondtam volna le a hétvégéken. A szubkultúra elválaszthatatlan része az anarchizmus nézete, amit akkoriban igencsak leegyszerűsítve értettem meg. Természetesen már nem vallom magam anarchistának, nem is tudok mindenben azonosulni vele. De emlékszem, hogy a városban volt egy hely, ahol mindenki tökéletesen megfért egymás mellett. Teljesen mindegy volt, hogy milyen nézetet vagy stílust képviselt. Ez volt a Kakukkfogó söröző. Punk, skinhead, rocker, discos és mindenféle ember megfordult ott, de a legnagyobb toleranciával viseltettek egymás iránt. EGYütt beszélgettünk, söröztünk és szórakoztunk. Ezért is imádtam azt a helyet, ami végül 2009 októberében örökre bezárta kapuit. Ennyi különböző ember megfért egy helyen, akkor miért nincs így ez máshol is? – gondoltam magamban.

Több év után “felhagytam” ezzel a stílussal. Nem divatból csináltam, nem erről van szó, ugyanis a mai napig imádom a punk zenét. Egyszerűen már mást kerestem. Valami kevésbé agresszívabbat, valami vidámabb dolgot. Belekerültem a “japán világba”: az animék, a mangák, a visual- és oshare kei színes irányzatába. Amúgy is imádtam rajzolni gyerekként, így ebben a közösségben tudtam ezt a hobbimat kiterjeszteni. Izgatottam mentem el életem első AnimeCon-jára, ami 2006-ban vagy 2007-ben volt, ahol még csak egy-két illetőt ismertem, továbbá ott voltak az ázsiai zenei bulik is. A 2010-es évekre már annyi ismerősöm lett, hogy szinte minden ötödik percben megállított valaki a rendezvényeken. Mennyi csodás lelket ismertem meg, remélem mindannyian jól vannak! Miért tetszett meg igazán ez a dolog? Azért, mert elfogadásra találtam. Hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok – már amennyire ismertek – és ez igaz a külsőmre is. Hányszor kaptam beszólásokat az utcán az emberektől, hogy miért olyan a ruhám amilyen, vagy miért olyan színű a hajam amilyen, ami akkoriban elég extrémnek számított. Soha nem tudtam megérteni, hogy mit számít az, hogy a másik hogyan néz ki, ha ő úgy érzi jól magát? A Conra járó emberek teljesen mindegy, hogy mennyire voltak különbözőek egymástól, mégis elfogadták egymást. Ez tetszett igazán és megfogott ennek a szubkultúrának a hangulata. Az EGYség érzete itt is megnyilvánult egy bizonyos formában. Az emberek persze tovább léptek, már egyre kevesebb ismerősöm járt a conra. Japánt továbbra is imádom, minden nap hallgatok japán zenéket, de nekem is tovább kellett lépnem. Azt hiszem 2018-ban voltam utoljára conon.

Mindeközben, úgy 2012 környékén már megfogant bennem az, hogy írjak. Gyermekkorom óta érdekeltek az UFO-k és más misztikus dolgok. Valamiért mindig is csodálattal töltött el annak a gondolata, hogy a Földön kívül is van élet és áhítattal bámultam a csillagos eget. Hogy ez mitől van, azt senki ne kérdezze, mert én magam sem tudom. A téma iránti érdeklődésem sosem apadt el, csak hullámvölgyekben jelentkezett az évek alatt. Az internetes blogolásból újságcikkek írása lett, a cikkírásból előadások tartása, az első előadásokat pedig kutatások követték. 2012-től tehát elindult valami, ami a mai napig tart. A nézeteim természetesen folyamatosan csiszolódtak és változtak. Új és igazán érdekes embereket ismertem meg a kutatásaim során ebben a közösségben is.

2018 környékén kezdődött meg bennem az a szemléletváltás, ami szépen, lassan a spiritualitás felé sodort. Erről már írtam a blogomban, úgyhogy a bejegyzést most ide mellékelem: – kattints a linkre –

A földönkívüli történetekből mindig is azok mozgattak meg, ahol pozitív találkozásokról volt szó. Annak idején amikor elolvastam Aranyi László “Földönkívüli látogatók” című cikkét a Színes UFO 2003. márciusi lapszámában éreztem, hogy ez az, amit én keresek. Csodálatos történetek voltak az Űrtestvérekről, akik egy számunkra utópisztikus társadalomból érkeztek, ahol már leküzdötték fajuk problémáit. Ezek a kontaktok fantasztikus élményekről számoltak be és 12 évvel később, 2015-ben róluk beszéltem az első előadásomon. Elhatároztam, hogy idehaza ezt a vonalat fogom a leginkább képviselni és terjeszteni. Imádtam George Adamski és más kapcsolattartók történeteit, így elkezdtem a hazai eseteket is keresni. Szerencsére több emberrel is összeismerkedtem, akiknek szintén pozitív élményeik voltak, amelyek megváltoztatták az életüket.

Az elmúlt egy-két évben pedig már olyan dolgokat tapasztaltam meg, ami mások számára – akik nem mozognak ebben a témában -, valamiféle fantazmagória vagy álom lehet. Megnyílt előttem az, hogy a világ nem csak annyiból áll, mint amit az öt érzékszerveinkkel felfogunk és nem pusztán a fizikai létre korlátozódik. Már nemcsak hiszem, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket szemünkkel nem láthatunk, hanem tudom, hogy léteznek. Ezek szintén az Egység felé irányították a figyelmemet és gondolataimat. Minden Egy és ennek az Egynek vagyunk mi is a megnyilvánulásai. Az elkülönültség csak illúzió, mindannyian kapcsolatban vagyunk egymással, mindennel és mindenkivel. Testvéreink ott vannak más bolygókon és síkokon is, akik figyelnek bennünket és én Őket keresem.

Őszintén bevallom, igazán mély Egység élményem még nem volt (legalábbis azt hiszem), így ez a jövő zenéje. Egyelőre csak mint “filozófiai” nézetként tudtam magamévá tenni kellemes, pozitív érzésekkel vegyítve, de próbálom eszerint élni az életemet, próbálok így tekinteni a világra. Ez nehéz, mert a fizikai világunk a széthúzás és az ellentétek irányába egyre erősebb. Rengeteg ember van számos és különböző érzelemmel, hittel, gondolattal, problémával, érdekkel és tettel.  Például nekem magyarságtudatom sosem volt, hiába születtem itt és létezem ebben az országban. Minden tiszteletem azoké, akik valóban mélyen és szeretetteljesen vallják magukat igaz magyarnak, hiszen nekik ez az útjuk és ebben tudják lényüket kifejezni. Az én utam más és talán egy Camille Flammarion idézettel tudom ezt leginkább érzékeltetni. Emlékszem, hogy amikor először olvastam, kirázott a hideg és azt gondoltam, igen, ez az, ami nekem szól!

Az Egységet valójában mindenki keresi. Az ember megszületik, felcseperedik és egy idő után már társaságra vágyik. Ám a társaság időnként cserélődik, mint ahogy az én életemben is így volt, és csak az igazán “kemény mag” marad velünk továbbra is, mindenben támogatva utunkat. Felnőttként már nem elégszik meg az ember barátokkal, hanem keresi azt, akivel másabb és igazán mély érzelmi kapcsolódást élhet meg, azaz a párját. Úgy vélem, hogy ez nem más, mint az elveszett Egység keresése a világunkban. Hiszen mindannyian ugyanonnan jövünk: az Egységből jövünk a sokságon át vissza az Egységbe. Felnézünk a csillagos égboltra és valami mélységes (hon)vágy fog el bennünket, mintha felakarnánk szállni oda, ahonnan jöttünk. Legalábbis én így vagyok vele.

Miskolci László