Ezt a novellát a JCDecaux Novellapályázatára írtam, talán inspiráció által. Sajnos nem értem el vele helyezést, mivel azonban többek tetszését is elnyerte, ezért úgy gondoltam, hogy közzé teszem itt a blogomon. Már csak azért is, mert a spiritualitás témájába illik. A címe: Éltető Zápor

Zápor. Kora reggel, kellemes illattal. Felnyitottam az esernyőmet és nekiindultam a szokásos reggeli útnak. Ugyanaz a monotonitás minden egyes nap a betevő falatért. Az utcán ballagva lassan ébredező embertömegek közt haladva tekintetemet le sem akartam venni a felhőkkel teli égboltozatról. De a szinte már ritmikusan kopogó esőcseppek másfelé irányították a szemeimet.
Nem messze tőlem, az úttest másik oldalán rajzolódott ki előttem a szépség megtestesítője. Csak állt ott, ernyő nélkül, mozdulatlanul. Karjai enyhén kitárva, arca az égnek szegezve, s közben csukott szemmel mosolygott. Láthatóan élvezte a pillanatot. A járókelők arcáról a meglepődöttség volt leolvasható, míg az enyémről inkább az érdeklődés, miután egy enyhe vigyor kíséretében felvontam a szemöldököm. A lány felé indultam, ám pillanatok múlva minden semmivé foszlott, és csak a végtelen feketeség vett körül.
Hová lett mindenki? Az előbb még tucatnyian tolongtak, lökdösődtek, kiabáltak egymással, ahogy mindenki a maga dolgára sietett. Most síri csönd honolt mindenütt. A távolból körvonalazódott egy férfi alakja, mintha csak a semmiből jelent volna meg, majd megállt előttem. Ki Ő? Mit akar? Miért néz így rám? – fogalmazódtak meg a kérdéseim megzavarodott fejemben. Enyhén fájdalmas sóhaj hagyta el ajkát, de egyben a megértés vonalai vetültek aggastyán arcára. Így szemléltük egymást egy darabig, majd megindult és intett, hogy kísérjem. Mégis hová? Továbbra sem láttam senkit és semmit, így követni kezdtem. Gondoltam, ha bármivel is próbálkozik, majd jól odasózok neki a parapléval. Ő hátra tekingetett, mosolyogva, hogy ott kullogok-e mögötte.
Időérzékem megszűnt, de talán egy negyedóra múlva állt meg, és határozottan jobbra mutatott. Egy golyóbist vettem észre, és közelebb érve csodálkozva láttam, hogy a Föld az. Táguló pupillámba rögzült bele az azúrkék tenger, a változatos szárazföldi színek és a lenyűgöző felhők látványa. A káprázattól megszólalni sem tudtam, de az ismeretlen vezetőm nem is várta ezt el. Ő csak elégedetten pillantott rám, majd mintegy varázsütésre, ujjaival csettintett, és mindent közelebbről szemlélhettem.
A csodálat érzetét felváltotta a borzalom. Nyomor, éhínség, halál. Gyűlölet, hatalomvágy, kapzsiság. Pusztítás és érzéketlenség. Ezeket láttam, ott, a Földön. Ember saját fajtája ellen. A torkom összeszorult, és kétségbe estem, szinte ordítani akartam. Ismételt ujjmozdulatok következtében újból változott a kép. Égbe magasodó fák, lágy szellőtől ringatózó fűszálak, csillogó patakok, amiket a Nap ragyogtatott meg aranyló sugaraival. A panorámában emberek is feltűntek, érzelmeikkel együtt. Remény, barátság, testvériesség. Alázatosság, boldogság, összetartozás. És ami a legfontosabb: Szeretet. Az elragadtatottság állapotába jutottam, mindent átéreztem velük együtt.
Ekkor az ismeretlen illető mellém állt, és gyengéden megszorította a vállamat. Mintha csak az együttérzését szerette volna jelezni felém Ő is, de ez több volt annál: Éreztette, hogy minden, amit láttatott velem, az egy örökös, változó folyamat. Nincs jó és rossz, csak a Létezés, az összes tapasztalásával együtt.
Váratlanul vége szakadt mindennek és sötétség lett. Hunyorogva nyitottam fel a szemeimet, és a fejemet jobbra-balra ingatva észleltem, hogy a nedves aszfalton fekszem. Nem messze egy autót láttam betört szélvédővel, a sofőrje aggódva a telefont nyomkodta. A távolban a mentő hangja visított. Tarkóm megállapodott a kemény úttesten, és a már ismerős bájos arc hajolt fölém, amiről egy aggódó könnycsepp hullott homlokomra. Ebben a cseppben benne volt a Mindenség és a Szeretet. Mint ahogy az összes többi, arcomba hulló esőcseppben is, melyeken tükröződve megcsillant az egész Világ.
Zápor. Kora reggel, kellemes illattal. Felnyitom az esernyőmet és nekiindulok a szokásos reggeli útnak. Ez a nap azonban most más. Érzem és tudom, hogy minden a helyén van, hogy mindenhol megnyilvánul az Örökkévaló Mindenség. Éltető zápor.